Halász Péter - Második Avenue

Első sorban szeretném megköszönni a Park Kiadónak, hogy olvashattam ezt a csodálatos könyvet. Nyugodt lélekkel mondhatom azt is, hogy ez egy remekmű (számomra mindenképp az), úgy tartalmilag, mint kivitelezés szempontjából.

Fülszöveg: „…Autót azonban csaknem egy esztendővel későbben, 1959 tavaszán vettek Horváthék, de néhányszor vezetett Károly azon a nyáron is, egyszer Miska kocsiját, egyszer Lenkefi öreg Chevroletjét, egyszer meg Szemere úr Buickját. Mert azon a nyáron Szemeréék is vettek autót, alig kétesztendős Buick kocsit, amelyet Szemere minden szabad percében mosott, kenegetett, takarított. Képzeld csak el – mondta Horváth Károlynak csillogó szemmel –, ha én egyszer ezzel a kocsival végighajtanék az Aradi utcán, és megállnék a Rózsa utca sarkán a régi műhely előtt. Képzeld csak el azt a csődületet, ami ott támadna. Hiszen ha egy-egy ilyen kocsi parkolt valamelyik pesti szálloda előtt, életveszélyes tolongás támadt körülötte. És most nekem is van ilyen kocsim. Na, mit szólnának hozzá a Rózsa utcában?”

Halász Péter író, újságíró 1922-ben született Budapesten. Számos regényt, színművet, filmet és hangjátékot írt. 1956-ban hagyta el Magyarországot. New Yorkban majd Londonban élt, végül Münchenben telepedett le. 1957–1987 között a Szabad Európa Rádió munkatársa. 2010 februárjában írói és újságírói munkájának elismeréseként a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetést kapta.
„Második Avenue” című könyve először 1967-ben jelent meg Kanadában. A regény New York magyar negyedébe vezeti az olvasót, a Második Avenuera, a 70-edik és 80-adik utcák között elterülő városrészbe, melyet valaha úgy neveztek: „Little Hungary”.
„Jelképes értelemben is Második Avenue ez az itt lakók életében : második út, második lehetőség. Új világ, új haza. Ebben a regényben tulajdonképpen semmi regényes nem történik – mégis letehetetlen. Okos, humánus, szívszorító dokumentum a múlt század második feléből. A szerző, aki tökéletesen ismeri Amerikát is és a menekült-sorsot is, végigvezeti a négy Horváthot az emigráns-lét minden stációján: nyelvtanulás, új szokások, új ízek, új időjárás, új barátok. Minden megváltozik. Más a politika, a pénz, a szerelem, még a halál is. És nincs visszaút.” (Adam Biro, író, könyvkiadó, Párizs)

Remekül megírt könyv az 56-ban Amerikába kivándorolt magyarok életének alakulásáról.  Nem nevezem regénynek, mert bár igaz, hogy egy család élete van a középpontban,  ez a mű sokkal több annál.

Istenien megformált karaktereket ismerhetünk meg a könyvben, végig kísérhetjük életük és személyiségük alakulását, amit az élet különböző fordulata befolyásol.

A könyv legfőbb értéke abban rejlik, ahogyan Halász Péter mérlegeli, összeveti a múltat, a jelent, és az elképzelt jövőt. Mindig megvitatja a lehetőségeket, megforgatja minden oldalukat, mérlegeli az elönyöket, hátrányokat.

Nagyon tetszik a szereplők sokszínűsége.
 

Találkozunk a becsületes családanyával, családapával, akik feláldozták addigi életüket a család, a gyerekek jövőjéért. Új hazát választottak maguknak, elhelyezkedtek, de egy pillanatra sem tévesztették szem elől azt, amiért eljöttek otthonról. Megőrizték elveiket, alkalmazkodtak az új helyzethez, de mindig tudták azt, hogy hol a helyük.

Találkozunk a nagyravágyó álmodozóval, aki, bár saját magát meggyőzte arról, hogy Magyarországon őt már színésznek lehetett nevezni, az új hazában ráébred arra, hogy a valóság nagyon távol áll az álomtól.

Találkozunk a pénzre, luxusra és  hírnévre vágyó nővel, aki, miután megszerezte mindezt rájön, hogy a boldogságot mégsem ezek jelentik.

Találkozunk a nagyravágyó szájhőssel, aki mindig megragadja az alkalmat, hogy előadást tartson másoknak a nagy lehetőségekről, de neki valahogy mégsem sikerül eredményt felmutatni.

Találkozunk a sikeres filmszínésszel, akiért otthon egy egész ország rajongott, ünnepelte, de sajnos az új hazában ős is pont olyan kisember és menekült, mint az, aki otthon is kisember volt. 

Szó esik azokról is, akik jóval '56 előtt vándoroltak ki, ők már egész más emberek, nyomot hagyott rajtuk a régi és az új élet is.

"Aki idegen országban él, az egy kicsit mindig a társadalmon kívül él. Nem eléggé részese a jelent formáló erőknek. Tehát szünös-szüntelen visszatér a múlthoz. De a múlttal az a baj, hogy azon már nincs mit formálni. Az már megkövesedett, és aki minduntalan munkálja, véresre horzsolja az ujjait." - 253 oldal.

Az Árnyékok New Yorkban című könyve is nagyon tetszett, de a Második Avenue elvarázsolt. Lehetne még írni róla, de én inkább azt mondom, hogy el kell olvasni!

Értékelésem: 5/5

George Cooper - Magánügy

Ezt a könyvet is az Álomgyár Kiadó jóvoltából olvashattam el, ezért itt is külön köszönetet mondok érte! 

Amikor a könyvet a kezembe vettem, George Cooperről semmit sem tudtam. Most is csak azt tudom, hogy jól ír és ez elég is nekem.

Kicsit zavarba ejtett a fülszövegben Rejtő Jenő említése. Régebb oda voltam a Rejtő könyvekért, de mondhatni kinőttem már abból a stílusból és egyébként is úgy gondolom, hogy elég egy rejtő, nem kell még egy. 

Fülszöveg: "Milyen lenne egy regénye, ha Rejtő Jenő napjainkban írná meg? Talán ilyen: Csodálatos dolog egy örökség! Főleg akkor, ha van kinek átadni. De ha nincs, az sem baj. Egy tévútra tévedt magánnyomozó, és egy nyugdíjazás címén félreállított detektív csatasorba áll az örökös felkutatásával megbízott lelkes ifjú titánnal, hogy végül – egy észbontóan észbontó nővel kiegészülve – gyökerestül felforgassák a világ ellen szövetkező bűnös elemek életét. Könyvünk hősei – vérfarkas és vámpír rokonok híján – súlyosan sebezhetők, legyen szó akár szerelemről, akár egyszerű ólomgolyókról, nem laknak koporsóban, és a napvilágnál sem porladnak el hideglelős sikoltozás közepette. Jól bánnak a szavakkal, tudnak kávézaccból jósolni, és kis szerencsével bármit képesek túlélni, ami nem halálos. Figyelem! A könyv klasszikusokat is feldolgozó író tollából került ki, ezért nyomokban mondanivalót is tartalmazhat. Kizárólag olvasni tudóknak!"

Nos, mondhatom, hogy a Rejtő stílus pár lapon észlelhető, tehát az a veszély, hogy egy Rejtő utánzatot olvasok, nem fenyegetett. Egy elejétől a végéig érdekes, mozgalmas regényt olvashattam. Érdekesen vannak megválogatva a szereplők. Nagyon különböznek egymástól és pont ezért alkotnak jó csapatot, ez nagyon tetszett. Az sem elhanyagolható, hogy  nem tudtam hinni 100%-ig egyik szereplőnek sem, mindvégig megvolt bennem a gyanakvás, ott lebegett az eshetőség, hogy esetleg valamelyik szereplő áruló. Az igazság csak a végén derül ki, ami megint jó pont a szerzőnek, ugyanis én nem szeretem azokat a könyveket, amelyekben már előre sejthető a minden. 

Itt véget is ér rövidke értékelésem, ugyanis erről a könyvről nem írni kell, hanem el kell olvasni! Ajánlom mindenkinek, ugyanis Borbás Edina könyve mellett ez a másik legjobb könyv, amit eddig az Álomgyártól olvastam. Ezért megkérem George Coopert, hogy ne hagyja abba az írást, mert szükség van a további könyveire.

Értékelésem: 5/5

Borsa Brown - A maffia ölelésében

Első sorban köszönöm szépen az Álomgyár kiadónak a könyvet. 

Az első könyv, A maffia ágyában olvasása után megfogadtam, hogy a második, vagyis ezt a részt már nem fogom elolvasni, mert elég volt az első. De ahogy mondani szokták, mindenkinek jár egy második esély, ezért úgy döntöttem, hogy Borsa Brown is kap egy második esélyt. Elolvastam a második kötetet is és ennyi volt. Nincs több esély.

Álomgyár Kiadó, 2014
352 oldal 
ISBN: 9786155252365

Fülszöveg: Aki az első részt szerette, ezt imádni fogja!
Suzanne, a szerelme és a Cosa Nostra elől menekülő angol lány New Yorkban rejtőzik el, azonban rá kell jönnie, hogy a saját érzései elől hiába próbálna elbújni. Sivár mindennapjaiból a Massimóval való váratlan találkozása ragadja ki, amelynek eredményeképpen ismét Szicíliában, a szenvedély és a félelem birodalmában találja magát
Vajon ezúttal mégiscsak happy enddel végződik a történetük?
A lánynak legelőször arra kell rádöbbennie, hogy a külön töltött idő alatt minden és mindenki megváltozott.
Ugyanakkor azt is megérti, hogy bármennyire küzdenek ellene Massimóval, őket összeköti a kémia, és talán valami más is.
BORSA BROWN új könyve a vágyat veszi górcső alá, és arra a konklúzióra jut, hogy a végzetszerű vonzódás elől nincs menekvés, mint ahogyan a maffia öleléséből sem lehet szabadulni. A maffia ágyában érzéki jelenetekben bővelkedő, izgalmas folytatása nem fog csalódást okozni a rajongóknak!

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz!

Nem is tudom hol kezdjem, így belecsapok a közepébe, leírom a gondolataimat, ahogy jönnek. 

Reméltem, hogy az írónő elolvassa az első könyv  értékeléseit és próbálja kijavítani azokat a hibákat, amiket az olvasók jeleztek és próbálja majd pótolni a hiányosságokat. Ezért is kapta tőlem a második esélyt. Az "Előhang" nagyon jó hatást keltett bennem, gondoltam tényleg fejlődött valamit és ez a kötet már sokkal jobb lesz, de a reményem hamar szertefoszlott. 

Olvastam, olvastam és gyűlt bennem az elégedetlenség. Kb. a 170-ik oldalnál falhoz akartam vágni, de sajnáltam a falat, így félretettem egy időre, aztán pár nap múlva végig olvastam.

"Massimo után én mindenkit laposnak és sekélyesnek tartottam." 14 oldal

"Maximalistaként kerestem az embertömegben a legtökéletesebb példányt, és mindenkiben találtam kivetnivalót. Túl romantikus! Túl közönséges! Túl gyors! Határozatlan! A külsőségeket már nem is említem. Massimo volt  a legtökéletesebb férfi akivel valaha találkoztam. Minden hibájával együtt. Gyönyörű volt a magas, izmos teste, a hibátlan, kreol bőre, a hófehér fogai, az erőteljes férfias vonásai, a tekintete, a gesztusai, a mimikája." 15 oldal

Az egész könyv tele van ilyen ellentmondásokkal, amit nekem nehéz elfogadni és lenyelni. Suzanne-t sikerült az  írónőnek úgy megformálni, hogy sajnos csak ennyit mondhatok róla: egy agyatlan, buta liba, akinek egy dolog fontos, mégpedig a fizikai kontaktus Massimo-val. Nem hinném, hogy létezik a Földön olyan teremtés, aki nem tudja elfogadni azt, hogy valaki túl romantikus, más túl közönséges, megint más túl gyors, túl határozatlan, de Massimo-nak elnézi azt, hogy bezárta, terrorizálta, majdnem halálra verte a szó szoros értelmében, többször fegyverrel fenyegette, pokollá tette a családja életét. Ennek ellenére mégis ő a tökéletes férfi. Még hogy "maximalistaként", ez nevetséges. Akkor minimalistaként miként viselkedett volna? 

Az emberi, de nemcsak az emberi, hanem az állati ösztön is azt súgja, hogy aki bántott, attól óvakodj. Az a gyerek, akit bántanak, nem fog kedves lenni ahhoz, aki bántotta. Az a kutya, amelyiket bántották, biztos nem fogja a bántó kezét nyalogatni, se a farkát csóválni előtte.   Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben és erre tessék, ezt olvasom a 19 oldalon: "Az ember a legkülönösebb lény a világon. Még egy kutya is képes emlékezni arra, ha bántják. Én azonban most képtelen voltam a fájdalmakat előrébb sorolni az örömteli eseményeknél. Massimo maga volt számomra az élet. Önszántamból dobtam el magamtól, és a legrosszabb az volt, hogy mindezért nem is neki kellett megbocsátanom, hanem magamnak." Ekkora hülyeséget én nem tudok elfogadni.

És ez így megy végig, egyik ellentmondás a másik után. Tudja jól, hogy bármilyen cselekedetéért, ami nem felel meg Massimo elvárásainak, testi fenyítésnek teszi ki magát, de mégis számtalanszor jár el a szája, aztán a következő mondat pedig az, hogy ráeszmélt, mekkora butaságot követett el és hallgatni kellett volna. Elmegy ebédelni Massimóval és annak volt barátjával, aki szintén maffiózó és a saját férje szemére hányja, hogy lefeküdt a másik volt feleségével, persze a következő sorban azt olvassuk, hogy a következő pillanatban rájött, mekkora butaságot csinált. Hát ilyen nincs. Ennyire buta nem lehet senki. Ilyent akkor sem csinálunk, ha nem a maffia két tagjáról van szó. 

Ez csak pár példa, mert nem akarom idézni az egész könyvet.

A dölt betűs mondatos stílus nem nyerte el a tetszésem. Tudom, ez is hatásvadász húzás volt az írónő részéről, de nálam nem talált célba. Megértettem volna anélkül is. 

Továbbra is jellemző az írásra  a pontatlanság, figyelmetlenség a fuserálás. Ilyeneket lehet olvasni:

"Egy magas férfi állt ott, a korlátnak dőlve. Idegen volt, mégis  elérte, hogy megnyíljon előttem a múltam és egy másik világ. Napszemüveg volt rajta, ám a szemei szinte égettek." Ez áll a 26-ik oldalon és egy oldallal odébb ezt olvashatjuk: "Felrakta a napszemüvegét, amellyel eltakarta a fekete szemeit, majd zsebre tette a kezét." 27 oldal. Hogy égethet valakinek a szeme egy olyan napszemüvegen keresztül, ami eltakarja a szemét? 

"- Engedd el ezt a nőt! Ahhoz elég okos, hogy befogja a száját. Adj neki pénzt és egyéb javakat, de tűnjön el Palermóból! Előbb-utóbb el fog járni a szája!" 383 oldal. Most akkor hogy is van ez? Elég okos, hogy befogja a száját, de előbb - utóbb mégis el fog járni a szája?

Azt sem értem, hogy hogyan lehet elsiklani egy olyan esemény fölött, mint Massimo anyjának látogatása. Massimo előbb elviszi Suzanne-t Aurora asszonyhoz, akit gyakorlatilag kitagadott a család és száműzött azért, amit Suzanne ügyében tett. Ennek ellenére mégis megnyílik Suzanne előtt, elmesél neki olyan dolgokat, amiről nem szabad beszélni. Pont neki, akiről mindenki tudja, hogy a gondolkozás nem az erőssége és fejetlenül cselekszik, meggondolatlanul beszél. Aztán Aurora asszonyt elhozza Massimo Palermóba, ugyanis az idegösszeroppanás határán áll, a vacsora alatt Aurora asszony sejteti Suzanne-val, hogy Massimo-nak lenne egy gyereke. Ebből hatalmas veszekedés kerekedik de arról, hogy mi lett végül Aurora asszonnyal a vacsora után, nem esik szó.

Itt sajnos egyedül a fizikai vonzalom és kielégülés fontos, semmi más. A többi el van fuserálva, össze van csapva. Amint az első résznél is írtam, sajnálom, mert az alaptörténet jó, ebből egy nagyon velős, szép történetet lehetett volna formálni. Elég lett volna egy kötet, de sajnos az írónő másképp gondolta. 

Nekem ebből bőven elég volt ennyi. Tudom, hogy lesz harmadik rész is, de én arra már nem vagyok kíváncsi. Remélem nagy sikere lesz a könyvnek, annak ellenére, hogy én nem jósolok nagy jövőt ennek a fajta írásnak ebben a formában. 

Értékelésem: 5/2