Már pár napja befejeztem ezt a
könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok, bejegyzést sem
tudtam írni róla, annyira meghatott. Ez a második Maupassant
könyvem (ha nem csal az emlékezetem), az első a "Szépfiú”
volt, de azt már régebb olvastam. Úgy emlékeztem vissza a
könyvre, mint egy jó könyvre szokott az ember, ezért mertem
nekifogni ennek a példánynak. Most sem csalódtam, mert igazi
remekművet tarthattam a kezemben.
Az elején
mosolyogtam magamban, mert rövid idő alatt ez a második könyv,
ami Párizst emlegeti és az Invalidusokat. ebben viszont nem csak az
Invalidusokról esik szó, hanem gyakran említi a Champs-Élyséest,
a Madeleine-templomot, ahol én jártam. Próbáltam elképzelni
milyen lehetett Párizs abban az időben amikor a könyv játszódik
(az 1800-as évek végén), de nehezen ment. Érdekes dolog ez.
Mielőtt elutaztam volna Párizsba, a város nevét mindig Edith Piaf-fal
asszociáltam, ottlétem alatt egyszer jutott eszembe az
énekesnő, viszont a Notre Dame előtt állva eszembe jutott Victor
Hugo-tól "A nyomorultak”. Jártam Victor Hugo házában és
eléggé meghatott amit ott láttam: a hálószobája, a nappali, az
asztala, ahol "A nyomorultak”-at írta, eredeti kéziratok stb.
De most térjek a lényegre.
Fülszöveg:
Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.
"A
századvégi francia regény egyik legkiválóbb mesterének remekműve, két
öregedő ember bánatos szerelmének története. Olivier Bertin festőművész,
a párizsi jó társaság dédelgetett kedvence már úgy hiszi, élete
fogytáig zavartalanul örülhet kedveséhez, Guilleroy grófnéhoz fűződő –
már-már családiassá nemesedő – szerelmének, de Annette, a grófné
fölcseperedő leánya akaratlanul földúlja szíve békéjét, s Olivier
szenved a kétségek, szerelem és féltékenység közt hányódó grófnéval
együtt, míg nyugalmat nem ad neki a jótevő – és talán keresett – halál.
Körülöttük az örök emberi szenvedélyeket villogtató regény lapjain
opálos fényben ragyog a Harmadik Köztársaság arisztokráciájának csaknem
császári pompája, a századvégi Párizs varázsa."
Értékelésem: 5/5
