Guy de Maupassant - Erős mint a halál

Már pár napja befejeztem ezt a könyvet, de még mindig a hatása alatt vagyok, bejegyzést sem tudtam írni róla, annyira meghatott. Ez a második Maupassant könyvem (ha nem csal az emlékezetem), az első a "Szépfiú” volt, de azt már régebb olvastam. Úgy emlékeztem vissza a könyvre, mint egy jó könyvre szokott az ember, ezért mertem nekifogni ennek a példánynak. Most sem csalódtam, mert igazi remekművet tarthattam a kezemben.

Az elején mosolyogtam magamban, mert rövid idő alatt ez a második könyv, ami Párizst emlegeti és az Invalidusokat. ebben viszont nem csak az Invalidusokról esik szó, hanem gyakran említi a Champs-Élyséest, a Madeleine-templomot, ahol én jártam. Próbáltam elképzelni milyen lehetett Párizs abban az időben amikor a könyv játszódik (az 1800-as évek végén), de nehezen ment. Érdekes dolog ez. Mielőtt elutaztam volna Párizsba, a város nevét mindig Edith Piaf-fal asszociáltam, ottlétem alatt egyszer jutott eszembe az énekesnő, viszont a Notre Dame előtt állva eszembe jutott Victor Hugo-tól "A nyomorultak”. Jártam Victor Hugo házában és eléggé meghatott amit ott láttam: a hálószobája, a nappali, az asztala, ahol "A nyomorultak”-at írta, eredeti kéziratok stb. De most térjek a lényegre.

Fülszöveg:

Vigyázat! Cselekményleírást tartalmaz.

"A századvégi francia regény egyik legkiválóbb mesterének remekműve, két öregedő ember bánatos szerelmének története. Olivier Bertin festőművész, a párizsi jó társaság dédelgetett kedvence már úgy hiszi, élete fogytáig zavartalanul örülhet kedveséhez, Guilleroy grófnéhoz fűződő – már-már családiassá nemesedő – szerelmének, de Annette, a grófné fölcseperedő leánya akaratlanul földúlja szíve békéjét, s Olivier szenved a kétségek, szerelem és féltékenység közt hányódó grófnéval együtt, míg nyugalmat nem ad neki a jótevő – és talán keresett – halál. Körülöttük az örök emberi szenvedélyeket villogtató regény lapjain opálos fényben ragyog a Harmadik Köztársaság arisztokráciájának csaknem császári pompája, a századvégi Párizs varázsa."

Értékelésem: 5/5 


Előrebocsájtom, hogy nagyon szomorú vége lett a könyvnek. Az utolsó percig reméltem, hogy Maupassant megkönyörül a két főszereplőnek de tévedtem. Bevallom a fülszöveget szerencsére nem olvastam el előre és kritikát sem szoktam olvasni, így teljesen ártatlanul, mondhatom tudatlanul olvastam végig a könyvet. Nagyon elszomorított a befejezés, valósággal sajnáltam Olivier Bertint és Guilleroy grófnét is. Mindkettőre kegyetlen csapást mért az író. 

Gilleroy grófné minden titkos fegyverét bevetve meghódította Olivier Bertin szívét, de amikor a festő megcsókolta és szerelmet vallott neki, az asszony visszautasította. Egy ideig kislányával járt el modellt ülni a festőnek, aki fülig szerelmes volt belé, de aztán idővel mégis engedett a csábításnak és a festő szeretője lett. Gilleroy grófné is érdekházasságot kötött Gilleroy gróffal, hamar felismerte ennek a házasságnak az előnyeit.
Meg kell jegyeznem, hogy abban az időben többnyire érdekházasságok köttettek, szerelemről szó sem volt, boldog ember/asszony volt az, aki beleszerethetett jövendőbelijébe. Ezért titokban majdnem (szerintem) mindenkinek szeretője volt. 
A Gilleroy grófné és Olivier Bertin között szövődött szerelem eleinte kölcsönös volt, de a nagy fellángolás után a festő szerelme lankadni kezdett és idővel megszokássá és szereteté változott, a nagy fellángolás az asszony iránt már nem volt annyira heves.  Gilleroy grófné esetében ez pontosan fordítva történt. Nehezen szánta rá magát a nagy lépésre, sok idő telte el, amíg odaadta magát a festőnek, de utána szerelme napról napra nőtt, aggodalmával egyenesen arányosan, ugyanis betegesen félt attól, hogy egy szép nap elveszíti szerelmét. 

"Múltak az évek, de semmi sem szakította el őket egymástól. A lánc, mellyel az asszony agához kötötte a férfit, erős volt, és ő rögtön kicserélte azt a láncszemet, amely kopni kezdett. De azért egyre aggódott, úgy figyelte a festő szívét, ahogy a felnőttek figyelnek egy gyereket, ha forgalmas utcán megy keresztül, és mindennap félt valami váratlan eseménytől, amely fenyegetően ott lebegett fölötte."  - 44 oldal

Ez a szerelem tizenkét évig tartott. Ekkor a grófné hazahozatja lányát vidékről, bemutatja a társaságnak és ezután egyre több időt töltenek hármasban a festővel. Olivier Bertin nagyon örül a lánynak, aki fiatal, üde, ártatlan, egyre jobban hasonlít az édesanyjára ami később a festő vesztét fogja okozni. Időközben a grófné a szépsége és a fiatalsága elmúlását gyászolja, nem tudja elfogadni az idő múlását. Olivier Bertin kezdetben csak az édesanyját látja a lányban olyannak, amilyen tizenkét évvel azelőtt volt, de miután a grófné szembesíti az általa megfigyelt ténnyel, miszerint a festő beleszeretett a saját szeretője lányába, kénytelen lelke mélyére nézni és bevallani, hogy reménytelenül szerelmes. Boldogtalanságában az utcánkon kóborolva egy omnibusz alá veti magát, ami halálos kimenetelű balesetnek bizonyul. Kedvese a halálos ágyán sem hagyja el, mellette van az utolsó percig, kérésére elégeti az összes szerelmes levelet, amit a viszonyuk során váltottak. A festő utolsó kívánsága az, hogy még egyszer láthassa a lányt, ezt viszont már nem tuják neki megadni. 
"Én magát úgy szerettem, amennyire csak szeretni lehet egy asszonyt. Őt is úgy szeretem, mint magát, hiszen magát szeretem benne. De ez a szerelem valami ellenállhatatlan, valami pusztító hatalommá lett bennem, erősebb mint a halál. Nem tudok szabadulni tőle, ahogy égő ház sem tud szabadulni a tűztől." - 218 oldal. 

Szívszorító történet, ami akár igaz is lehet. Egy asszony története, aki nem elég, hogy szeme láttára elveszítette szerelmét, még azt is el kellett viselnie, hogy a szerelme a saját lányába szeretett bele és egy agglegény festő története, aki reménytelenül beleszeret szeretője lányába, ami végül a halálba viszi.


Végül egy szép idézet:
"A szív gyakran megdobbanhat, ha valakivel találkozunk, mert az emberek vagy vonzódnak egymáshoz, vagy ellenszenvvel viselkednek egymás iránt. Ezek a hatások hozzák létre a barátságot, a szeszélyeket, a birtoklás vágyát, a futó és hirtelen fellobbanásokat, de nem az igazi szerelmet. Hogy szerelem jöhessen létre, szükséges, hogy két emberi lény annyira egymásnak legyen teremtve, annyi mindenfélével kapcsolódjék egymáshoz, annyira közös legyen az ízlésük, annyi testi-lelki vonzalom legyen köztük, jellemük is hasonló legyen, s annyi rokon vonás láncolja egymáshoz őket, hogy egészen eggyé váljanak." - 164 oldal.