Szilvásinak ebben a regényében két fiatal barát, egykori iskolatárs gondjait, küzdelmét ismerhetjük meg. Az egyik jó családba született, szép gyerekkorra tekinthet vissza és fényes karrier áll előtte. A másik egy munkás család ötödik tagja, akinek már fiatal korában meg kellett ismerkednie a nélkülözéssel, az igazségtalansággal. Ez a két különböző világot képviselő fiatalt a sors egy véleten folytán egymás mellé sodorta és azóta is kitartanak egymás mellett a gondoktól függetlenül. Továbbá elénk tárul egy önfeláldozó atya élete, munkássága és harca a bürokrácia és az igazságtalanság ellen, egy atya, aki egy előbbi korosztályt képvisel, a két ífjú szüleinek korosztálytát.
Nagy örömömre a
Vízválasztóban megismert szereplők életének bemutatása nem ért véget, ugyanis a Lélekharangban is találkozhatunk velük, egy részével személyesen, a másik részéről pedig megtudhatjuk mi lett a sorsuk.
Az elején úgy indult, hogy a Bojtár gyerek lesz a főhős, akit a
Vízválasztóban tizenegy éves volt és tehetséges zongoristaként mutatta be nekünk Szilvási Lajos. Jó volt olvasni, hogy beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Következik egy idézet, ami tudom, hogy hosszú, de annyira szépen van megírva, hogy nem tudok kivágni belőle.
"A brüsszeli verseny után a nemzetközi zsüri angol tagja, Sir Robinson Trevor a belga televíziónak adott nyilatkozatában kijelentette: "A fiatal magyar pianista, Bojtár István, akiről eddig is tudtuk, hogy
született Mozart-interpretátor, most azonban azt is bebizonyította, hogy
született Beethoven-muzsikus is, nem az ijesztően virtuóz
technikájával, hanem az elbűvölő természetességével hódít. Az ő két keze
alól úgy jön világra és úgy éli végig életét a dallam, ahogyan a hegyi
vizek születnek valahol a természet rejtett forráskútjaiban, hogy
felszínre bukkanva és útjukat keresve mindig az eleven természet
változatos parancsaihoz igazodjanak, suttogó siklással mossanak medret
maguknak sima talajon, gyöngyöktől habosan bukjanak alá meredek
sziklákról a mélybe, könnyű kanyargással, fölényes tudással hagyják
maguk mögött az útjukat álló köveket, zúgva sodorják el a korhadt
farönköket, és tisztító erővel vessenek partra minden szennyet, ami
csillogó hullámaik közé keveredett. Ma, amikor bővelkedik a világ olyan
zongoristákban, akik kifogástalan kottahűséggel, hallatlanul pontosan,
szabályos szépen és civilizáltan játszanak, de annyira sterilen, annyira
unalmasan, vagy – éppen ellenkezőleg – annyira önmagukat mutogatva, a
kezükbe kaparintott művet szinte megerőszakolva, hogy másodszorra már
nincs kedvem meghallgatni őket, ebben a jelenlegi tökéletességdömpingben
és individualizmus-túltengésben, ebben a mai zongorista-túltengésben
megható felüdülés az a tiszta, őszinte, természetes művészet, ami ennek a
fiatal magyar pianistának, Bojtár Istvánnak a sajátja, akiről
befejezésül hadd merészeljem kimondani? úgy muzsikál a zongorával,
ahogyan a madár énekel a torkával.""
Vivivel is találkozunk, akit szintén az előbb említett regény lapjairól
ismerünk, ő volt a Snádler vezérigazgató harminc évvel fiatalabb felesége. Vivit szerintem az
író kicsit túlruházta ésszel. Én a hitelesség érdekében megbuktattam
volna egy-két üzletét, de a könyvet Szilvási Lajos írta, nem én. Peterdi
Miska szép példát mutatott, remekre sikerült a karaktere.
Értékelésem: 5/5. Nagyon tetszett a könyv, ajánlom mindenkinek. Bojtár István
karaktere nagyon tetszett, hasonlított az apjáéra.